Interjú Kulcsár Tamás filmrendezővel

Miért a filmet választottad hivatásodnak? Hogy jött ez az elhatározás?

18 évesen érettségi után fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Sok minden érdekelt, de nem tudtam elképzelni, mi az, amit egy életen át tudnék csinálni. Úgy döntöttem, kipróbálok ezt-azt, és aztán döntök. Szerencsére a szüleim – bár tudom, hogy szerették volna, ha diplomát szerzek – nem erőltették, hagyták, hogy keressem magam. Dolgoztam könyvtárban, ásatásokon és még néhány vadabb helyen is, amit le se írnék. Aztán egy művelődési központban kötöttem ki. Érdekes volt, tetszett, remek volt a csapat, úgy döntöttem, ez hosszabb távon is érdekelne, így jelentkeztem a főiskolára. Akkor ezt már művelődésszervező szaknak hívták – ez volt korábban a népművelés.

Ebben a művelődési házban dolgozott egy srác – sokat köszönhetek neki, említsük meg a nevét: Csorba Csaba – akit érdekelt a film, és ebben hamar összehangolódtunk. Volt egy videóstúdió, és mi egyre több időt töltöttünk ott. Nagyszerűen éreztük magunkat, sok közös kisfilmet csináltunk, és független filmfesztiválokon díjakat is kaptunk.

Jött egy leépítési hullám, ahol közölték velem – nagyon kedvesen, kb. fél évvel előre, hogy legyen időm mást keresni – hogy mivel én vagyok ott a legfiatalabb, és én dolgoztam ott a legrövidebb ideig, ezért, áldozatul fogok esni ennek a leépítésnek.

Akkor már jól tudtam, hogy a filmmel szeretnék igazán foglalkozni, és mivel ezt Magyarországon csak Budapesten lehet csinálni, így Miskolcról (mert hogy miskolci vagyok) Budapestre költöztem; és bizonyos addigra kialakult kapcsolatok segítségével egyre beljebb sodródtam a film világába. Azóta eltelt 29 év, de nem bántam meg!

A filmkészítésnek számos szakterülete van. Te miért a rendezést érezted leginkább magadénak?

Erre a választ két irányból közelíteném meg. Vannak olyan szakterületek, amik ugyan fontosak – a filmkészítésben mindegyik az – de engem nem igazán izgatnak. Ilyen például a gyártás, ahol a dolgok anyagi részével foglalkoznak. Ez nem izgatott soha. Másrészt voltak olyan irányok, amik még izgattak a rendezésen kívül. Erre igazán Londonban az egyetemen jöttem rá. Ilyen például a vágás. Nagyon élveztem a saját vizsgafilmjeim összerakását. Jó kritikákat kaptam, és talán tényleg egész jól mehetett, mert egy indiai osztálytársnőm megkért, hogy vágjam én a diplomafilmjét – aminek szintén jó visszhangja lett. De aztán rájöttem, hogy a vágás egy „sötét helyiségben magányosan zajló” munka, én pedig az előkészítés, a forgatás és az utómunka hármasából leginkább magát a forgatási részt szeretem. Szeretem, hogy mindig máshol vagy és 40-60-80 emberrel dolgozol együtt. Ezért a vágástól eltávolodtam. Érdekelt még az operatőri munka is, ott viszont arra jöttem rá, hogy ha megfeszülök, akkor sincs érzékem hozzá. Amerikában és más országokban (pl. Angliában is, ahol tanultam) az operatőri munka kettéválik. Van egy ember, aki világít (Director of Photopgraphy) és van egy másik, aki kamerával felveszi a jeleneteket (Camera Operator). Ez az utóbbi munka egész jól ment, szerettem is, de mivel ez a két kinti szakma itthon egy – és én haza akartam jönni a diplomámmal – ez is kiesett. Tulajdonképpen mindig a rendezés izgatott a legjobban, ez a két kisebb kitérő csak érdekesség volt az életemben.

Ha röviden kellene összefoglalnod miről szól a filmrendezés, hogy tennéd?

Hát, szerintem a filmkészítés lényege abban áll, hogy van benned egy történet, amiről úgy érzed, hogy elég fontos ahhoz, hogy másoknak is elmond. Egyébként számomra a filmkészítés tulajdonképpen döntések sorozata. És mint az élet legtöbb területén, sose tudod előre, hogy jól döntöttél-e vagy sem.

Mennyire volt nehéz elkezdeni a filmes tanulmányokat egy teljesen idegen városban? Volt, hogy elbizonytalanodtál és úgy érezted nem fog sikerülni?

Ilyen szempontból szerencsém volt, mert több évvel az egyetem előtt már éltem egy évet Londonban, tehát nem volt teljesen ismeretlen a terep. Angolul elég jól beszéltem, a film nagyon érdekelt, olyan emberek tanítottak, mint Mike Leigh – gondoltam, nem lehet baj. Ráadásul London szerintem a maga hangulatával egy csodálatos város. Imádom benne a sokszínűséget, a kultúrák keveredését. Szerencsére az egyetem is ilyen volt: az volt a szabály – nem tudom, hogy ez most is így van-e még – hogy a felvetteknek csak maximum 25%a lehet angol, a többinek külföldinek kell lennie. Nagyszerű volt éveken keresztül átélni, hogy mennyi különböző kultúra kerül be egy épületbe, akik mind egy cél felé menetelnek. Egyébként a diplomafilmem egyik Londonban megjelent kritikája írt valami ilyesmit: „Íme egy újabb bizonyíték, hogy a művészet nemzetközi.” – és ez teljesen igaz volt az egyetemen.

Ha már elbizonytalanodásról írsz, akkor arról van egy vicces történetem. Volt az egyetemen a tanulmányi osztályon egy skót lány, Lesley. Ő fogadta minden alkalommal az elsősöket, és ő igazította el őket az adminisztratív jellegű dolgokban. Most is emlékszem, ahogy ott ülök, és csak minden negyedik szót értek. Lesley ugyanis Glasgow-ból származott és olyan kemény glasgow-i akcentusa volt, amilyet én korábban nem hallottam. Ott kicsit megriadtam. Elgondolkoztam, hogy elég lesz-e ide az én angolom. Aztán elég lett. Jóval később egy egyetemi kocsmázás alkalmával, amikor már szinte baráti viszonyban voltam Lesley-vel, elmesélte, hogy neki milyen kemény munka minden alkalommal, amikor az elsősöket el kell igazítania, hogy levetkőzze az otthonról hozott akcentusát, hogy mindenki megértse. Nem akartam megbántani, így nem mondtam el neki, hogy ez egyáltalán nem szokott sikerülni.

Hogyan emlékszel vissza, milyen élmény volt az első filmforgatás, amin részt vettél? Volt olyan forgatás, ami valami miatt kiemelkedő volt, vagy szívesen emlékszel vissza rá?

Az első filmforgatás nagyszerű élmény volt. Megismertem egy csomó olyan embert, akik közül többen fontos szerepet játszottak abban, hogy merre mentem tovább. Nagyszerű munka volt, egy jelentős része Erdélyben forgott. A vidéki vagy külföldi forgatásokon nagyon összekovácsolódik egy stáb, hiszen a munka végén nem hazarohannak az emberek, hanem bemennek egy szállodába, ahol vacsora után sokszor még órákig beszélgetnek.

Nagyon sok filmre szívesen emlékszem vissza, de a diplomafilmem több szempontból is meghatározó volt. Természetesen – mint a legtöbb ilyen vizsgamunka – szinte a semmiből készült, és nagyszerű volt érezni, hogy mennyi barátom, kollégám jött el, hogy ingyen segítsen a megvalósításban.

Dolgoztál többek között a Hajnali láz, a Martfűi rém forgatásán is. Milyen érzés igazi nagyprodukciók munkálataiban részt venni?

Igazán nincs különbség számomra, hogy szűk stábbal forgatott kisebb produkcióban veszek részt, vagy nagylétszámú projektben. Mindkettőben van számtalan olyan dolog, ami miatt szerethető. Persze a sok ember irányítása mindig izgalmasabb, mint a kis csapatoké, de a lényeg az, hogy mindenki egy cél felé menetel, és ezt nagyszerű érezni. 

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a speciális filmezéssel?

A speciális filmmel a feleségem révén kerültem kapcsolatba. Ha jól emlékszem, talán egy Ady-estet vittek Csuja Imrével egy rendezvényre, ahol megismerkedett pár emberrel, és nagyon jókat mesélt, mikor hazajött. Kapcsolatban is maradt többekkel, és a következő filmes rendezvényre engem is elhívott. Itt megismerkedtem Fábián Gáborral és néhány alkotóval – innen pedig már nem volt visszaút. ?

Mit adott és miért fontos a speciális filmezés?

Rengeteg pozitív élményt kaptam. Elsősorban sok nagyon jó emberrel ismerkedtem meg, alkotókkal, segítőkkel, szervezőkkel, akik közül többet azóta barátomnak is tekintek. Másrészt nagyon sok izgalmas filmet láttam, amik más nézőpontból mutatják be ugyanazokat az emberi dolgokat, amik mindannyiunknak fontosak.

Milyen érzés volt részt venni a Magyar Speciális Mozgókép Egyesület megalakulásában? Milyen volt a kezdeti időszak?

Mindig izgalmas dolog ott lenni valaminek a születésénél, egyeztetni a tervekről, ötletelni. Jó látni, ahogy a szándék testet öltött, és egyre nő, szélesedik – bár természetesen még van hová fejlődni.

Zsűritagként milyen szempontok alapján értékeled a filmeket? Van téma vagy műfaj, ami kimondottan közel áll hozzád?

Mivel én a filmes világot képviselem, a gyógypedagógia szempontokat meghagyom azoknak, akik ebben nálam sokkal inkább otthon vannak. Én igyekszem a filmnyelvi eszközökre koncentrálni elsősorban. Ami az egyik legfontosabb számomra – mint minden filmben – az a történet, az alapötlet. Utána pedig következnek a megvalósítás szempontjai, amik persze műfajfüggők. Fontos szempont a kamerakezelés, a vágás és a hang is. Fikciós mű esetében természetesen nézem a színészi eszközöket. Az itt az egyik nagy kérdés, hogy a segítő mennyire „csak” segít, és mennyire hagyja az alkotót kibontakozni – ez is fontos szempont.

Voltak olyan alkotások, amiket valami miatt nagyon megszerettél?

Sok alkotás került hozzám közel az évek során. Leginkább azok fognak meg, amelyekben valaki a legnagyobb őszinteséggel megnyílik a kamera előtt. Ez nagyon nehéz feladat – és az se könnyű, hogy ezt a megfelelő módon vegye fel valaki.

Milyen további lehetőségeket látsz a Speciális Filmezésben?

Jó lenne minél több embert, intézményt bevonni. Úgy gondolom, a filmkészítés egy olyan varázslat, egy olyan önkifejezés, amiben nagyon jó részt venni.

 

Fotó: Facebook @HajnaliLazFeverAtDawn és Vincze András/MSMKE